Régóta terveztük, hogy a hétvégi börzsönyi bringatúrák közé beszúrunk egy pilisit is. Nem halogattuk tovább, a múlt hétvégén meg is ejtettük az első mountain bike-os Pilis-túránkat.
Az útvonalat már régebben megrajzoltuk, nem is változtattunk rajta, a tervezetthez képest viszont 8 km-rel több lett a vége a tekerésnek. Mivel mindannyian Zebegényben voltunk, a személyszállító kiskomppal vitettük át magunkat a szemben lévő Pilismarótra. Laza kávézás és a kötelező szúnyog-antianyag felvitel után a zöld jelzésen elindultunk a Szakó-hegy felé. Habár a szintrajz a fejemben volt és a szintvonalakat is láttuk a térképen, azt nem gondoltuk, hogy ennyire meredek úton kell haladnunk. A túra folyamán később tudatosult is: ez a Pilis, ha az ember nem aszfalton nyomja, hanem turistaúton, akkor az igen meredek felfelé is, lefelé is, kevés átmenettel. Időben hosszúnak tűnő, valójában, viszont rövid, de izzasztó felfelé után érkeztünk meg a Szakó-hegyre, ahonnan a fák közül már kivillant a sár színű Duna és a felette magasodó Szent-Mihály hegy. A hegyről gyorsan legurultunk, majd a Szakó-nyerget elhagyva helyenként tekerhetetlen szakaszokon vállon cipelve a bringát érkeztünk meg a Rezső-kilátóhoz, ahonnan pár perc alatt továbbgurultunk Dobogókőre.
A rituálészerű sör és csoki evés-ivás után a kék jelzésen folytattuk az utat, majd az első elágazásnál balra fordultunk a piros háromszögre, ami a sok felfelé után technikás downhillel egyenlített az addigi fel-le arányunkon. A jelzés a Király-patakot keresztezve, egy aszfaltútra merőleges fut be, ahol csak kisebb keresgélés után találtuk meg a folytatását. De milyen folytatást. A következő egy kilométer lehetett a legkeményebb – egész pontosan egy kilométer alatt 144 méter szintet mentünk, meredek, keskeny, öklömnyi kövekkel dúsított turistaúton. A két piros jelzés találkozása után már csak pár kilóméter távolságra voltunk a céltól és többnyire a Keserűs-hegy nyergén tekertünk jobb oldalunkon a kibontakozó kilátással és a félelemetes szakadékkal. Itt kényelmes, részben kétnyomtávú murvázott úton lehetett haladni, az út csak a cél előtt pár száz méterrel emelkedett egy hirtelent.
Legalább egy órát üldögéltünk, csokiztunk és fényképezgettük, a turisták meg egymás után érkeztek minden irányból. Szinte nem volt olyan öt perc, hogy ne jelent volna meg egy új csoport vagy pár. A látvánnyal nem lehetett betelni, pár percenként újra és újra felpattantunk, hogy lefényképezzük a szemben lévő Szent-Mihály-hegyet körbeölelő Dunát. Latolgattuk merre induljunk vissza, de maradtunk az eredeti tervnél: visszagurulunk a piros háromszögön, majd a piros +-on folytatjuk Pilisszentlászló felé. Az út rendben is volt, pikk-pakk legurultunk a faluba, csupán egy kisebb emelkedő nehezítette a szakaszt. A falun áthúzva Visegrádot céloztuk be a Szent-László völgyben húzódó piros jelzésen. Az út eleje hihetetlen klassz lejtő volt, majd egyre beljebb érve az erdőbe a háztömbnyi sziklák és a tavaszi esőzések okozta földcsúszamlások miatt egyre többet kellett vállra kapni a kerót és sziklákon ugrálva kerülgetni a kidőlt fákat. Még nem jártunk ezen a helyen és döbbenve néztük a tisztán sziklamederben csordogáló patak fölé magasodó borostyánnal és páfrányokkal tarkított sziklafalat a turistaút mentén – amibe több helyen beleharapott a hatalmas vízfolyammal birkozó patak nem is olyan régen. Az erdőből kiérve meglepetten vettük tudomásul, hogy még nyár van és erősen süt nap. A fák között legalább tíz fokkal lehetett hűvösebb, ami addig fel sem tűnt. A visegrádi kompra egy fél órát vártunk, majd a kompon vett lendülettel Nagymarosról gyorsan haza is tekertünk.
A Visegrádot Pilisszentlászlóval összekötő piros jelzés melegen ajánlott mindenkinek. A kocsikat le lehet parkolni az aszfaltút végén és akár pár száz méter séta után már gyönyörű látványban lehet részünk az erdőben.
Pár telefonos kép a túráról: (nem volt kedvünk elővenni a táskából a fényképezőgépet)
Verdikt:
51 km
1058 m szint felfelé
2 komp