LOPOTT BRINGA!

Össze-vissza a Börzsönyben

2011/08/21 | 0:08

A Nagy-Sas és a Sós-hegy után a kimaradt Kopasz-hegyet szerettem volna pótolni a mai tekeréssel, hogy letudhassam a Nosztra feletti hegyeket. A terven egy kicsit változott a végére, a Kopasz ki is maradt, de így is az idei év legjobb tekerését tudtam le a maival. 

Ahogy tegnapelőtt, most is a kisinóci turistaház felé vágtam neki a napnak, azzal a különbséggel, hogy a Vadkerítésnél nem a zöldre fordultam, hanem balra kanyarodva a piroson tekertem fel, hogy aztán egy jóleső lejtőzéssel érkezzek meg a Toronyalja Horgásztóhoz és a piroson haladva fussak be a kisinóci turistaházig. Tegnapelőtt ugyanígy, szintén egy kis kitérővel tekertem idáig, most azonban próbáltam egy kicsit jobban megnyomni, de így is, a 12,2 km-es távon nem tudtam csak szégyenletes 13 km/h-s átlagot nyomni – igaz ebben benne volt egy rövidke megállás a tónál, de hát akkor is: vannak itt bringások, akik 25 km/h-val tolták volna. Ész megáll…

Ebbe és a singlespeedes tekerés gondolatába beleborzongva éppen a citromos Borsodimat kértem a turistaháznál, mikor Robi hívott, hogy autóval idejön és csatlakozik a túrához. A térképet bámulva újraterveztem fejben az útvonalat – Zebegény helyett Kisinócot jelölve meg célnak, a Kopasz-hegyet opcióként meghagyva a végére. Igazából részemről mindegy volt merre megyünk, két pontot szerettem volna mindenképpen érinteni, a Vasedény kulcsosházat, valamit Nagybörzsönyből visszafelé jövet a sárga pluszt.

A Toronyalja Horgásztó egy részlete

Kisinócról a Vasedény kulcsozházon keresztül a Rusztok várig

Bemelegítés gyanánt a tisztásra aszfalton nyomtuk fel, jó pár lefelé jövő bringással találkozva közben. Egy csoport lány tagja el is hasalt egy kanyarban és véres fejjel várt segítségre barátaival… A tisztásról terv szerint a sárgán gurultunk le Kisirtáspusztáig és egy rövid térképcsekkolás után a sárga pluszon kezdtünk el megint felfele tekeregni.
Többször jöttünk már itt lefelé, egyszer felfelé is volt dolgunk ezzel a szakaszzal, minden alkalommal – még napos időben is – árnyékos, vízes és sáros volt, most hál’ istenennek nem. A sárga plusz egy jól tekerhető emelkedő, végig szépen lehet pörgetni rajta. Letérve a sárga négyzetre viszont egy letörésnél meg kellett szakítanunk a tempót és pár méter tolás után tudtunk csak visszapattanni a nyeregbe. A következő leszállós letörésnél válik újra ketté a sárga- balra a sárga kör megy, amit egyszer ki kell próbálnunk a Hegyes-oromból lejövetel miatt. (másfél kilométeren közel négyszáz szint lefelé!). Egyenesen tovább pedig -amerre most mentünk – az István-bércre visz az út felfelé, melynek végén egy rövid lejtővel érkezzünk meg a Vasedény kulcsosházhoz. Erre is jártunk már, igaz, akkor a tisztáson nem álltunk meg, mert olyan iramba tepertünk lefele Nagy-Hideg-hegyről a kék négyzeten a Kammerhofon keresztül Kisirtáspusztáig

A kulcsosházon és környékén lehetett látni, hogy rendben tartják. Tűzrakóhely, forrás, a házikó mellett egy fészerszerűségben tűzifa, de még kandallóba való gyújtós is várta a házat kibérelni kívánókat. Egyszer majd talán megállunk itt falatozni egyet verandán ha újra Hideg-hegyről gurulunk errefelé.

A terv szerint a völgyben haladó kék plusz helyett a völgyet észak felől szegélyező domb gerincén haladó kék négyzeten mentünk volna tovább, e tervünket már majdnem fel is adtunk. A kulcsosházat körülvevő völgyben ugyanis csak kék kör volt jelölve, négyzet nem, a térképen viszont kék kör nem szerepelt csak négyzet. A térképre hallgatva felmásztunk az említett domb tetejére és bele is futottunk a keresett jelzésbe. Innen folyamatos, de végig tekerhető emelkedővel értük el Rustok nyerget, egy helyen megálltunk és bekapkodtunk pár szem somot, majd egy bronzkori földvár táblát követve letértünk a jelzésről is tovább tekertünk a “Sánc” felé. Sok mindent az egykori településből nem lehetett látni, csupán a területet kelet felé övező földsánc volt szembeötlő, pár métert tovább sétálva viszont gyönyörű panorámába volt részünk.

Kilátás a Rusztok sánctól kelet felé a Csoványossal a háttérben

A Tilalmas erdőben lefelé

Kicsit megálltunk kattingatni, majd visszasétálva a bringákhoz visszaterkertünk az elágazásig és megindultunk a Tilalmas-erdőn a köze négy kilométeres downhillen lefelé Nagybörzsönybe. Félelmetes, leírhatatlan lejtőzés volt. Az ismeretlen terepen való downhillezésnél kevés izgalmasabb dolog van. Isteni érzés volt a néhol napfoltokkal taglalt erdőben 40 km/h-val kerülgetni a szikladarabokat, faágakat. Visszagondolva libabőrös leszek, a gondolattól, hogy milyen érzés az ilyen lejtőzések közben gyors döntéseket hozni. Milyen kitalálni egy pillanat töredéka latt, hogy a vészesen közelgő kőre, fára, árokra hogyan fékezzen rá az ember vagy éppen melyiken melyik oldalról engedje át a kerekeket vagy éppen ugrassa át azokat, miközben már a következő belógó fára kell figyelni. Ilyenkor tudja igazán értékelni az ember a hegyre való feltekeréssel járó izzadság csípését a szemében. Egyetlen dolog zavart csak: a kamerát otthon hagytan… Azt gondolná az ember, hogy a downhillezés nem olyan fárasztó, hát, mindketten úgy lihegtünk mintha felfelé mentünk volna, a lefelé is megdolgozza rendesen az embert.

Szépen begurultunk Nagybörzsönybe, sajnos a két gyönyörűen felújított vendégvárós parasztháznál sört nem lehetett kapni, ezért tovább mentünk a főtéren lévő kocsmába, ami valahol a 70-es évek végén megállt a fejlődésben, a söröket is inkább az első világháborús emlékmű tövében ittuk meg. Bekaptunk még egy-egy csokit és próbáltunk lélekben felkészülni a Nagyirtáspusztára visszavezető sárga pluszra.
Vannak kötelező turistapontok a Börzsönyben, ahonnan csillagszerűen indulnak a hegyekbe a különböző jelzések. Talán a leghíresebb ilyen pont Királyrét, Kisinóc és számunkra ilyen pont Nagybörzsöny is, noha mi egy-két kivételtől eltekintve túrázásaink során fordulónak használjuk, innen már hazafele jövünk.

 A sárga + Nagybörzsönyből Nagyirtáspusztáig

Minden Nagybörzönyből induló turistaúton jártunk már többször is, a sárga pluszra azért esett a választás, mert ez a térképen szereplő szintvonalak miatt annyira félelmetes volt, hogy soha nem vállaltuk be, csak a Nagyirtáshoz közel eső felső negyedét.

Hiába nézzegettük a térképet az árnyékban hűsölve, elsőre nem sikerült eltalálni a sárga plusz kezdetét. Eltekertünk a kisvasút állomásáig, majd rájöttünk, a kiszemelt jelzésünk korábban fordul rá a hegyre. Az állomástól visszfelé vettük csak észre a villanyoszlopra festett jelzést, ami egy rövid utcácska végén tör be az erdőbe, egyből egy olyan emelkedővel, ami gyalog is kifog a turistákon. Az erdőbe érve eltököltünk jó pár percet a jelzés folytatásának keresésével, majd mikor nyilvánvalóvá vált merra van az arra, megkezdtük a lélekszaggató pörgetést felfelé. Három kilométeren 250 m szintet tekertünk felfelé, 10%-os átlag emelkedéssel, a legmeredekebb szakaszon 21%-os emelkedővel is meggyűlt bajunk. Ezek azok a szakaszok, amikor valójában a már fejben dőlnek el a dolgok. Egyetlen rossz gondolat, vagy a légzés megszakítása egy nyeléssel és a lábad megáll, visszaszállni és újra elindulni pedig szarabb, mint folyamatosan tekerni. Kb. egy kilométert letudva vettem észre, hogy a hátsóm sunyi defektet kapott, ezért egy laposabb részhez érve megálltunk pumpálni, cserélni nem volt kedvem, gondoltam Nagyirtásig kibírja. Egy család lefelé jövet a hegyről megállt velünk trécselni egyet és jó utat kívántak a további felfeléhez. Újra nyeregbe pattantunk és végigtekertünk a hegytetőre, ahol egy crossmotorossal dumálva bevártam Robit. A motoros srác megnyugtatott, hogy innen az aszfalt és a jelzés kereszteződéséig már csak lefelé megyünk. Így is volt, jó pár száz métert gurultunk, majd keresztezve az erdei aszfaltot, ismét emelkedésbe kezdtünk, de ezúttal már ismert és kiszámíthatóba. Az emelkedő tetején az Öreg-bükköknél megálltunk és fotóztam egy panorámát, szép tiszta idő volt, a látótávolság akár 40km-es is lehetett. Innen megint lefelé gurultunk egyet, majd a nagyirtási kisvasút végállomásánál megálltunk egyet pihegni, pumpláni és pisilni.

Kilátás Szlovákia felé az Öreg-bükköstől

Nagyirtásról vissza Kisinócra

Akár visszagurulhattunk volna aszfalton is, vagy valamelyik zöldön Kisinócra, de nem akartam a mókát ilyen korán befejezni, ezért a tervhez ragaszkodva a piros pluszon folytattuk az utat Nosztra irányába. Ezen az úton milliószor jártunk már, sötét erdőrész, ami vágott fával teliszórva, néhol másfél méter mély vízmosással a nyomtávok között trükközi meg az errre lejtőző bringásokat. A Bezina-rétig tartó egy kilométeren élvezhettük ezt a technikás lejtőt, innen- szintén még a terv szerint- a Bükkös-árokkal párhuzamos futó zöld pluszon fordultunk keresztbe, hogy elérjük a Márianosztra feletti elágazást, a Lengyel-réteket. Gyalog is jártam már erre, bringával is, utáltam így is, úgy is, de most még annál is jobban. Ugyan a keresztút talán csak másfél kilométer hosszú, de a legaljasabb, legalatomossabb emelekdők egyike, amin eddig megfordultam. Igaz, végigtekerhető a szakasz, jól is kezdődik, de utána egy soha véget nem érő fűves, keskeny emelkedővé fajul, amin – mivel látni a tárképen, hogy csak másfél kilométeres – minden kanyar után azt hiszed vége van. Ezt gondoltam amíg felértem kb. hatszor és csak hetedszerre lett igazam. Az egyetlen pozitívum a zöld plusszal kapcsolatba az volt, hogy nem volt vizes. Az amúgy is keskeny, szúrós növények most nem lógtak annyira bele az arcomba, mint tavaly eső után erre járva. Mindenesetre egy biztos: erre többet nem tervezek jönni, felfelé biztosan nem, lefelé meg egyelőre nem látom értelmét, hiszen ott van az ezzel párhuzamos kedvenc downhill szakaszom, ami szine ugyanott köt ki Nosztrán. Felértünk, és leültünk egy kicsit lihegni, majd kinéztük azt a földutat a térképen, ami számításaink szerint beletorkollik a kóspallagi sárgába és levezet a faluba. Óvatosak voltunk, hiszen ez már nem turistaút ahol mentünk, hanem csak egy sok erdészeti össze-vissza kacsázó utak közül. Úgy tűník ügyesen vettük az irányt és számoltuk a kereszteződéseket, mert három kilométer hosszú, jelöletlen és egyes helyein elbizonytalanítóan elhagyatott úttal eltaláltuk a sárgát és örömmel eresztettük meg a templomtorony irányába a kerókat. Ez is egy jó DH szakasz volt, meg is dolgoztunk érte rendesen. A faluba beérve, a templomot megkerültük és a turistaháza felé vettük az irányt. Anyáztam egyet, hogy egy nap kétszer is fel kell tekernem a turistaházhoz vezető aszfalton, de ez igazán semmiség volt azokhoz az emelkedőhöz képest, amiket túléletünk korábban.

Remek bringázás volt a mai. Visszapörgetve, egyértelműen az ismeretlen terepek, a Rusztok vár melletti panoráma, az onnan való lejövetel és a nagybörzsönyből elinduló sárga plusz miatt. Nem szabad elfelejteni, hogy a Börzsöny mindig tud meglepetésekkel szolgálni.