LOPOTT BRINGA!

Kalandozás a kőszegi-hegységben

2010/10/30 | 14:17

Úgy alakult, hogy a velemi gesztenyeünnepre igyekezve a Kőszeg felett húzodó Szabóhegy oldalában béreltünk házikót a hétvégi lazulásra, szombatra időzítve a bringás barangolást.

Szerencsénk volt, az Alpokalja ragyogó napsütésben várta, hogy megbringázuk. Mivel előző túránk óta megint eltelt egy hónap és az irodában ülésen kívül nem sokat edzettünk, harminc-negyven km közötti távot szemeltünk ki az előző éjszaka a benzinkúton septében vett turistatérképen. Két dolog biztos volt: a Dunántúl legmagasabb pontja, az Írott-kő, és egy kis ausztriai kalandozás bizos lesz benne.

A Szabóhegyről, 370 méterről indultunk felfelé a zöld jelzésen az Óház-tetőt megcélozva. A turistaút nem szarozott szerpentinekkel, szintve nyíl egyesenesen húzott meredeken felfelé. A tíznek tűnő másfél kilométeren kétszáz szintet emelkedve érkeztünk meg a 607 méteren lévő kilátóba. Rövid szőlőcukrozás és fékigazítás után a kéken folytattuk túrát a hegy gerincén, most már lassabb tempóban emelkedve. Észrevétlenül hagytuk magunk mögött  a 661 méteren lévő Írány-hegy csúcsát és tekertünk felfelé, a többnyire száraz és szépen tekerhető úton a 775-ön lévő Kendig csúcs felé, amit szintén csak azt elhagyva nyugtáztunk. Az úton többször botlottunk az egykor volt vasfüggöny mementóiba: elhagyott antennaállomások, betonplaccok és kerítésmaradványok szegélyezték azt utat. Egy még rendben tartott, és működő radart is láttunk, amint James Bondba illően forog az állomásépület tetején.

A forgó radartól egy kis lejtő után fenyőerdővel határolt erdeti úton emelkedve érkeztünk meg egy aszfaltútig, ahol a parkoló autók és buszok láttán naivan azt hittük már csak egy kicsi és fent leszünk a csúcson. Hát tévedtünk. Érdekes módon a talaj csak itt kezdett nedvesedni, az út pedig meredekebbre váltott. A beiktatott banán-, és csokimajszolás közben körbetekintve már láttuk, hogy a kedvencünk következik: a megmászott hegyről le kell gurulnunk, hogy a sorban következőt megmászhassunk. A lejtőzés után a talaj erősen kövesre és gyökeresre váltott, így az utolsó etap nagyobb részén, egészen a kilátóig már csak tolni tudtuk a bringákat.

A kilátó alatt elheveredve betoltuk a maradék csokikat, egy random bringással egyeztettük merre is megyünk és nekilódultunk a lejtőnek az osztrák oldalon. A térképen még egészen egyértelműnek tűnt a kinézett útvonal, azonban a második kereszteződésnél – mint utólag kiderült – már benéztük az egészet. Jó egy- másfél óra osztrák erdei utakon való fel-le bolyongás után találtuk meg újra a 907-es turistautat, majd az azzal párhuzamos aszfaltot, amin megkönnyebülve rekordsebességgel zúztunk lefelé Lockenhaus (Léka) felé. Innen aszfalton húztunk át Rattersdorf (Rőtfalva) felé, ahonnan a kört bezárva, ezennel a másik oldalról céloztuk be Óház-tetőt.

A faluból az erdőbe érve a lehullott szelídgesztenyékkel nehezített szakaszon egy nagyjából végig tekerhető emelkedőn haladtunk felfelé a Hét-forrás irányába. A turistaútat követve a forrásokat megkerültük és kereszteztünk egy erdei aszfaltot, melyről letekintve megpillantottunk pár turistát a források körül. Hazaérkezve kiderült azok az emberkék az otthon hagyott barátnők voltak, akik közben gyalogosan indultak neki a hegységnek. A szerencsétlen elkerülés után pár száz métert haladva az aszfalton jobbra fordultunk és szembe találtuk magunkat a legkeményebb és egyben utolsó emelkedőnkkel, ami az Óház-tetőre vezetett. A nyálkás egynyomtávú ösvényen csak tolva vagy a bringát cipelve tudtunk haladni. A fáradtságtól fájdalmunkban már csak röhögni tudtunk. Jó fél óra ilyen jellegű vádlierősítés után értük el a kilátót, ahonnan már csak pár kilóméter gurulás választott el a cserépkályha melegétől.

A lejtőn elindulva hihetetlennek tűnt, hogy képesek voltunk itt fefelé jönni. A technikás, kanyargós erdei úton körülbelül egy kilóméterre a háztól az első kerekem furcsa hangot kezdett hallattni, előszőr azt hittem az aggyal van valami, de jobban szemügyre vetve, kiderült, hogy a tárcsákat tartó drótpöckök engedtek el. Így a pöcköket és a pofákat kipiszkálva, első fék nélkül gurultam haza. Ezt a kis szépséghibát leszámítva, remekül sikerült a valószínűleg az idei utolsó montis kiruccanásunk.

Verdikt:

Táv: 37km
Szint: 1110m
Max sebesség: 64km/h
Átlagsebesség: 8km/h
Fékhalál