Ki: elba

Mikor: 2010 August 30. | 11:03

Téma: Bike

Csóványos bringatúra

Csak a hét elején esett le, hogy a a mostani lesz augusztus és egyben a nyár utolsó hétvégéje, ezért a különböző alternatívákat leseperve az asztalról a tavaly szeptember eleji bringatúránkhoz hasonlóan most is a Csóványos megmászásáról szólt a vasárnapunk. Az útvonalat a következőképpen beszéltük meg: Verőce-Magyarkút-Nógrád-Diósjenő-Csóványos-Nagy-Hideg-hegy-Kisinóc-Törkömező-Zebegény. Számításom szerint fél 10-es indulással délután 4-re le is tudhatjuk az 50 km-t.

Verőce-Diósjenő Öten indultunk volna, de csak hárman tudtunk felkelni. Verőcéig vonattal mentünk, a helyi CBA-ban feltankultunk a szokásos csokikból és elindultunk Magyarkút felé. Az erdőbe érve csalódottan vettük tudomásul, hogy bizony sár van. Tapadós, fekete homokos malter, ami aljas módon két méteren leblokkolja a kereket, és hogy még véletlenül se úszuk meg váll és bicepsz gyúrás nélkül ha felkapjuk a bringát, több kiló pluszt tapaszt a vázra. Pár kilométer után Szöszke sokadszorra panaszolta, hogy a pedálja szarul old, és ez nem fog menni. Ideges volt, nagyon várta a hétvégét, utoljára a 66 km-es túránkon tekert erdőben. Mikor már másodszorra taknyolt majdnem a sárban, leszállt megfogta gondosan felkészített Trekjét és bevágta vagy öt méterre a fák közé. Mondta, hogy sajnálja de így nem tud jönni. Amíg mi a mélymagyar faluban csokit vásároltunk próbálta állítgatni, de nem sikerült, ezért visszafordul. Sajnáltuk mi is, kezeltünk és Szöszke nélkül nyomtuk tovább. Nógrádig egyszer benéztünk egy jelzést és megszenvedtünk a sár mellett a direkt bringások ellen a turistautakra mutálódott szederbokrok ágaival, így a tervezetthez képest később értünk be Nógrádra. Sokat a faluból nem láttunk, eltekertünk a vár alá és egy sáreltávolítással megspékelt kávézást tartottunk. Felhívtuk Szöszkét, annyit mondott csak, felpattan a crossmotorjára (nem tudom milyen, de félelmetesen nagy és profi) és megy egy kört mert felrobban, vagy szétvágja a karbon kerót a Stihllel. (szintén félelemetesen nagy és profi cucc). Az előzőt javasoltuk neki. Szolidarítva Szösszel summáztuk, hogy ez egy szar erdő volt, szar talajjal, szar, vékony fákkal és semmi látványos nem volt benne, ezért nem jövünk erre többet. Nyomtunk egy csokit és megindultunk aszfalton Diósjenő felé. A pár kilométeresen úton iszonyatos szembeszél volt, emelkedett, és párhuzamosan az úttal a Börzsöny keleti vonulata is rendesen paráztatott látványával. Diósjenő-Ételhordó útDiósjenőn nem szaroztunk, követtük a sárgát. A faluban finoman emelkedő aszfalt az erdőbe érve erős, de többnyire tekerhető turistaúttá változott. Nem jártunk még errefelé soha, nem tudtuk milyen talajra és meredekségre számíthatunk. Hát megkaptuk. Pörgetni kellett, és nagyon odafigyelve technikázni a kövek, vízmosások és gyökerek között, ami 5-7 km/h-val a test minden porcikáját fájdalmasan átmozgatja. Próbáltam nem leszállni, végig is tekertem egy igen meredek szakaszt, de mikor megálltam a légszomj miatt erős köhögési roham és hányinger tört rám, kis hijján ki is dobtam a taccsot, de aztán mégsem. Nyomtunk egy banánt, mielőtt ráfordultunk a szakasz utolsó száz méterére, ami annyira meredek volt, hogy fel sem szálltunk, inkább csak feltoltuk rajta a kerót. A Kő-szirt alatti parkolóba érve a remek panorámán kívűl egy veszekedő Meridás bringáspár, valamint egy német lakóautó fogadott. Tudnak élni. Nyomtunk pár képet telefonnal, majd a szerpentines aszfalton rossz felé fordulva megeresztettük, és csak akkor álltunk meg, amikor már feltűnően sok szintet vesztettünk. Visszaszenvedtük magunkat a parkolóhoz majd a már helyes irányba gurulva folytattuk a túrát a zöld jelzésen.

Kilátás Diósjenőre a Naszállyal a háttérben

Csúcstámadás A térképen Ételhordó útnak nevezett zöld eleje nem bringabarát, dinnye méretű gömbölyű köveket mosott ki rá az eső, még gyalog is nehezen járható. Sok megszakítással ugyan, de végül feltekertünk, majd egy hosszabb etap kitekerésre után a Hárombatár nyeregre érve megálltunk és nyomtunk még egy csokit. Az ezt követő kis vízszinten megbeszéltük, hogy az Eperjó ízét még visszabüffögve is lehet élvezni. Ebben a magasságban már kevesebb kővel találkoztunk, javarészt sötétbarna, kemény talajon haladtunk. Okosan rájöttünk, hogy itt azért nincs annyi vízmosás, mert már nincs annyi hegy fölöttünk ahonnan lefolyhatna… Szintén egy vért izzasztó szakasz után a Nyír-réti kastélyromnál álltunk meg körbenézni. Az elhelyezett emlékfa szerint a házat 1945-ben felgyújtották, majd ’52-ben végleg megsemmisítették. A vastag faragott kőből épült falmaradványok szépen kirajzolták a kúria elrendezését, de a benőtt növényzett miatt, a tábla nélkül teljesen észrevehetettlen már a rom. (A google nem ad értékelhető találatot a helyről.) Az erdő itt már főleg bükkből áll, kellemesen vegyítve fekete-, vörös- és lucfenyőkkel. Boldogan konstatáltuk, hogy már csak egy-két kilométer lehet a csúcsig, jobbra-balra tekintve ugyanis már csak a kék eget láttuk. A kastélyromtól erős, hosszú emelkedő vezetett fel a csúcsig. Robi mászásába betett egy kő felfelé, ezért egy lábérintéssel, de végigtekerte a romtól indukó szakaszt, én a hátsó telónak köszönhetően megállás nélkül fel tudtam nyomni magam a toronyig, ez eddig még nem sikerült, meg is lepődtem magamon. Azon járt az agyam, hogy tulajdonképpen legalább annyira szeretek taktikázni a meredekeken felfelé, mint lefelé, szememmel folyamatosan keresve a legomptimálisabb nyomot egy-egy tereptárgy között, karjaimmal testem súlyát ráhúzva a kormányra, gondos ütemű légzéssel. A toronyhoz érve leszálltam a keróról és járkáltam egyet fel-alá, a vádlijaimat betontuskóknak éreztem – főleg azért, mert a sok meredeken való tolásnál és cipelésnél a lábbujjaim érintették csak a földet, a talpam nem. Csóványos Sokan voltak fent, jó hangulat vette körbe a gusztustalan betontornyot, mindenki evett-ivott, a mindenhonnan érkező emberek beszélgettek egymással és mindenki jóízűen falatozott. A kilátó oldalán a tavaly még D-209 áruló stb. tageket mára már árpádsávos graffitik takarják. Ha így haladunk, jövőre már itt is egy pogánytemplom áll majd, táblával, mely rovásírással is jelöli, hogy a csodaszarvast Hunor és Magor itt látta. Azért járunk a természetbe, hogy ezt a sok szarszágot lent hagyjuk. Nem tudom elképzelni milyen ember lehet az, aki festéket cipel magával és telifújja gyerekes gondolataival a százéves bükkfák törzsét útban idefelé. Ez kiakasztott. Az egyetlen dolog, ami rendesen be is árnyékolta a csúcsra érés örömét a kb. 13 fokhoz társuló orkán erősségű szél volt. Annyira vizesek voltunk, hogy a megfázástól félve a kilátót már nem vállaltuk be, így nem is készült panoráma fotó. (tavalyi itt) Csóványos-KisinócAz egyik turista polárját megirigyelve bukóban, a hosszú ujjú mezt magunkra kapva benyomtuk a szendókat, a maradék banánt és a kötelező csokikat, és húsz perc múlva már melegítettük a tárcsákat a sziklákon a kék-piroson Nagy-Hideg-hegy felé. A Haramia-lyuknál nyomtunk pár képet, és egy-két veszélyes szakaszt magunk mögött hagyva a turistaházhoz tartó szerpentinen felfelé ráálltunk a kék négyzetre, majd arról a börzsönyi kék legfélelelmetesebb szakaszára a Barna Ferire. Utoljára tizenévesen tekertem itt felfelé. Olyan rossz élményt hagyott bennem, hogy azóta sem mertem erre jönni, és most hogy láttam a tavaszi eső mit tett vele, nem is fogok. Szerencsére most lefelé mentünk. A kövek és vízmosások miatt fárasztó, technikás volt, de mégis, végre lefelé mentünk. A kövek egyszer-egyszer ki is rántották a kezemből a kormányt, de még mielőtt leért volna az elsőm sikerült megragadnom és nem estem. A Barna Feri kb. 6 km hosszú nyílegyenes, meredek vágás az erdőben, felfelé csak az acélizmúak vállalják be. Robi esett egy furcsát, hátranézve csak azt láttam bringa nélkül fut. A keró a vízesárokban maradt, őt meg a lendület a kormányon átlépve pár méteres futásra kényszerítette.

Kilátás a Haramia-lyuknál nyugat felé, a háttérben Szlovákiával

Kisinóc-Zebegény A kormány szorításától fájjó ujjakkal gurultunk be a Kisinóci turistaház teraszára, és rögtön rendeltünk egy-egy sört. Nézegettük a GPS-t, nyomtunk csokit (!) és eljátszottunk a gondolattal, hogy Kóspallagról még áttekerünk a piroson Márianosztrára és csak onnan vesszük az irányt Zebibe. Végül maradt az eredeti útvonal. A falun áttérve felkanyarodtunk a kékre, és egy kellemes fel-le után megérkeztünk a Törökmező alatti patakvölgyhöz. Innen már csak 5 km az út. Sajnos a fakitermelés miatt ez a szakasz jelenleg járhatlan, a turistaút teljesen tönkre lett téve az elmúlt hónapokban. Sár, iszap, hatalmas keréknyomok, melyekben ha már az azokat hagyó sem tud menni, csinál mellette egy másikat, majd még egyet, és egyet… Ezt keserűen vettem tudomásul, hiszen ez a vidék már hozzánk nőtt, szinte mindegyik tekerésünknek része. Megküzdve a fekete sárral a Pap-réteken keresztül hazaérkeztünk, és lehuppantunk a kertben Butch és Balambér mellé elkapni a nap, vagyis a nyár utolsó sugarait. A tervezetthez képest egy órával tovább tartott az út, de hát söröztünk is egy jót közben. Verdikt: Táv: 52.7 km óra /49.7 GPS Szint felfelé: 1404 m Max sebesség: 54.2 km/h Max meredekség: 19.3% Robi kétszer elcsúszott Sár, sár, sár