2011/06/26 | 10:25
Ismeretlen rengetegben akartunk bringázni és a GE-ben kinézett két lehetséges útvonal közül a Nyagybörzöny-Kemence-Nagybörzsöny utat néztük ki magunknak szombat délutánra. A térképen egy húzósabb emelkedőt láttunk, a számított 30 km-es távtól pedig annyira nem szartunk be, pedig így utólag belegondolva lehet, hogy kellett volna.
Nagybörzsönyben kipakoltuk a bringákat és nekindultunk a kék-piroson a Börzsöny belsejének. Ahogy a piros levált a kéken tekertünk tovább felfelé, azon az úton, amin már többször is önfeledten gurultunk lefelé egy-egy túra vége felé. Visszafelé valahogy hosszabbnak tűnt és nem akart vége lenni ennek a szakasznak. Bányapuszátig közel 6.5 km alatt így 200 méterről átlag 7%-os emelkeddésel 560 szintre másztunk fel bemelegítésképpen. Kicsit meg is fáradtunk, az boldogított, hogy a következő pár kilométer Kemencéig már nem tartogat emelkedőt és csaka gurulnunk kell sörünkért a faluba. Folytattuk hát a kéken, a térképen Német-útnak nevezett szakaszon, ami egy jópár perces downhillt jelentett a Fekete-völgybe. A gyors lefelén beugrott, hogy tavaly egy túránk során másztunk már felfelé ezen az úton, és képzeletben meg is emeltem a kalapom magam előtt, hogy hát itt felfelé, valószínűleg egy Csoványos vagy Nagy-Hideg-hegy megmászása után, az nem lehetett piskóta. A lejtő a Hamuházál ért végett, megálltunk csináltuk pár fotót a meredek dombok és a Csarna patak ölelte kis faházról, majd tovább indultunk a patak és az elmosott kisvasút pályája mellett Kemence felé. Az elmosott pálya látványa hordozott valami nehezen megfogalmazható nosztalgikus érzést magában, ami a víz és természet nyers erejének nyomával keveredve elámítja az embert. Kemencéig körülbelül húszszor kereszteztük a patakot, néhol a sínek mellett, néha rajtuk haladva, míg beértünk leértünk a Fekete-völgy Panzióig. Innen gyorsan betekertünk Kemencére és kocsmát kerestünk.
A kocsmáros hölgy ránknézett és megkérdezte kérünk-e csokit. Aztán megmagyarázta, hogy a bringások mindig csokit kérnek… mondtuk, hogy az egy pár a táskában egy pár darab, mi inkább citromos sört szeretnénk. Kiültünk a kocsma előtti padokra, nézegettük a térképet, megettük csokijainkat, a banánokat és lenyomtuk a sört és húsz perc múlva neki is indultunk a Strázsa-hegynek Nagybörzsöny felé. Már Kemencén meredek felfelével jutottunk be az erdőbe, ahol a szintén meredek tanösvényen haladtunk, hogy megtaláljuk a piros jelzést. Szerencsénkre nem tévedtünk el és minden elágazásnál jó irányba fordultunk (hála a google satellite képeknek a GPS-en) és megtaláltuk a pirost, ami jó két km-en keresztül kanyar és kanyar után újabb meredek szakaszokkal vezetett fel a Jancsi-hegyre. Embert próbáló emelkedő ez, végig kistányéron, erősen a kormányra dőlve kapaszkodtunk fel hegyre, ahol egy tisztásra érve gyönyörű panoráma fogadott. Megálltunk egy pár perce, gyönyörködtünk a hegyekben azzal a gondolattal, hogy a nehezén túlvagyunk. 4 km emelkedés alatt 200-ról 600 szintre küzdöttük felmagunkat és térképet nézve azt gonodltuk már csak talán 100 méter szintet kell menni, egyenletesen elosztva a hegygerincen tekerve, az pedig meg se fog kottyanni. Hát itt tévedtünk nagyot.
A Jancsi-hegytől a Holló-kő nevű, 685-ön lévő csúcsig egy km alatt kellett ezt a 100 szintet leküzdeni, de nem tekerve, hanem gyalog, a bringát vállon, kézbe cipelve, hatalmas sziklákat kerülgetve. Le is lassultunk alaposan. A hegynek ez a szakasza gyalog is nehezen járható, nemhogy bringával. Ha nem sziklákon, akkor a csalánon és egyéb nem-szeretjük-szúrós-növényeket keresztülgázolva jutottunk el Holló-kőig, ahonnan mesebeli kilátás tárult elénk. A Börzsöny egész vonulatát láttuk innen, a messzi északon az alacsony Tátrával, szemben a Csoványossal, dél felé pedig a Pilis csúszaival látóterünkben.
Kis pihenés és fényképezés után tovább indultunk a piroson, természetesen nem nyeregben, hanem bringát vállon cipelve vagy éppen magunk után-mellett rángatva. Nagyon lassan lépésben haladtunk, és kezdtünk belefáradni a gondolatba, hogy nem ülhetünk fel a bringára. Folyamatosan a hegy gerincén haladva, az út egyre nehezebb lett, voltak helyek, szorosok, ahol megállva kellett kigondolni, hogy hogyan is rakjuk át a bringákat a másik oldalára, hogy tovább jussunk. Közben kezdtünk eléhezni, és agyunk egyik fele már csak azon járt, hogy mekkorát tudnánk most zabálni. Természetesen a gerinc gyönyörű volt, álmomban sem mertem volna gondolni, hogy Magyarországon is van olyan hely, ahol egy hegy gerince, olyan éles lehet, hogy húsz cm szélesség adatik meg rajta haladni, jobbra-balra százméteres mélységekből kiemelkedve. Ugyan voltak húsz-negyven méteres szakaszok, ahol rá lehetett ülni a bringára, de leginkább csak cipeltük a vasat. A Kövirózsás 696-os csúcsa után volt egy kis lejtőnk, ami viszont az erdőírtó munkagépek miatt éppen a sár miatt volt járhatatlan. Valahol itt telt be a pohár, és mire elértük a Perőcsényből érkező piros pluszt és a mi pirosunk kereszteződését úgy döntöttünk a Salgóváron keresztül a Magyar-hegyre tovább vezető pirosat dobjuk terveinkből és a piros pluszon legurulunk Bányapuszta fölé, pontosan arra a helyre, ahova négy órával ezelőtt a másik irányból felküzdöttük magunkat. Így is lett, legurultunk a Pintér-bércen, majd onnan tovább Bányapusztára, ahonnan laza 6 km-es gurulással jutottunk vissza Nagybörzsönybe.
Levontunk a tanúlságot, miszerint a gerincen vezető turistautak, nem feltétlenül alkalmasak bringázásra, habár olyan helyeken visznek keresztül, amit ha Peter Jackson látna, idehozná a Hobbitot és nem Új-Zélandon forgatná. Robi meg is jegyezte az első nagyobb sziklás résznél, hogy a térképen Kőtenger néven szerepel, nem tudom miért nem esett le azelőtt, hogy nagy valószínűséggel az ilyen nevű helyeket nem bringásoknak találták ki. Valószínűleg soha többet nem jövünk erre többet, kicsit keserűen konstatálom, hogy a Salgóvár, Vár-bérc, Magyar-hegy meghódítása kimaradt, de azzal nyugtatom magam, hogy bringázni indultunk és nem bringacipelésre. Talán egyszer, eljutunk bringával az említett csúcsokra Perőcsényből a piros pluszon jövet, de kétlem, hogy erre idén sor kerülhet.