Vélemény: The Expendables

Bevezető gondolatok

A rendszerben lévő gebaszt igazolandó, egyik magyar forgalmazónak sem sikerült megállapodnia a The Expendables itthoni bemutatásáról, legalábbis ez szűrhető le a különbözú fórumokon a film bemutatásával kapcsolatos megválaszolatlan kérdésekből. A pletykák szerint moziba a Palace Cinema forgalmazza majd, (ha fogja, lehet, hogy már nem) a DVD-t és Blu-Ray-t viszont már a Budapest Film fogja a karácsonyfák alá tenni, minden bizonnyal jó sok extrával a fanoknak.

Az imdb szerint a világ legtöbb országához hasonlóan augusztus 19-én kellett volna a filmnek itthon moziba kerülnie, azonban azóta sem találkoztam sehol a filmet bevezető kampányelemekkel, így hát gugliztam egyet, és lám a dátum helyet magára a filmre bukkantam. Nesze neked magyar bemutató.

A sűrűjébe

Ugyan hogyan kezdődne pont ez a film ha nem sablonosan. A történet egy éppen lezáródó ügylet nem éppen békés kimenetelével indít, snittenként bemutatva hőseinket és harci specialitásukat. Ki késsel, ki dumm-dumm golyóval, ki karatéval aprítja a gonoszt. Stallone nem sokat ült a dramaturgián, így hamar kiderül, ő a főnök, a higgadt, a bandavezér, (a rendező), aki saját emberei között nem tűri a balhét, és magánkommandójából kivágja a mozit már rég látott csapatlázító Dolph Lundgrent.

Terry Crew és Stallone egy pontot néznek

A kis prológgal már negyedórával beljebb is vagyunk, és egy-két pár perces összekötő betét után jön is a film leggyengébb és egyben egyetlen jelenete Bruce Willisszel és Schwarzeneggerrel. A valamilyen oknál fogva templomban játszodó jelenet annyira ciki, hogy nem tudtam min mosolygok, a fájóan gyengus poénokon, vagy azon, hogy mindkét vendégszereplő arcára van írva: “gyerekek, ezt ti sem gondoljátok komolyan”. Bruce Willis, mint titokzatos megbízó hívja magához a két keménycsávót Mr. Chruch álnéven, és pár nagyon rossz szögben fényképezett, és annál is rosszabbul vágott kép után megtudjuk, Stallone kapja a melót, mert Arnie már inkább elnök szeretne lenni. Muhaha.

Jófejség mostanában, hogy a blockbuster akciófilmek kötelező kelléke lett a repülő. Mostmár nem elég autóval vagy motorral keménykedni, repülni is tudni kell. Erre Sly is ráment és egy kétéltű badass repülőt (Grumman Albatross) szerepeltet a mozijában team transportation vehicle-ként. Statham cimborával ezzel látogatják meg a film fő helyszínét, a zsarnokság alá került mexikói szigetet, ahol – ahogy az lenni szokott – nem ők kezdik a kötekedést, aminek végén John Rambót megszégyenítve gyilkolnak le több teherautó-platónyi zöld ruhás katonát. A hely tömeggyilokba fulladó feltérképezése után úgy döntenek nem vállalják a zsoldos melót. Az érzések viszont erősebbek, a rációnál. Tesztoszteron szint ide vagy oda a lelkiismeret mégis csak lelkiismeret. A csapat összeverbuválódik és visszarepül a szigetre kiszabadítani az előző landoláskor a fiúk közvetítőjeként dolgozó mexikói lányt és népét. Nemes gondolat.

A rosszfiú Eric Roberts innen is kimaradt

A csavar

Nincs csavar. A terv a következő: Stallone megkeresi a lányt, a többiek addig felrobbantanak mindent. És így is tesznek. Talán csak annyiban különbözik a forgatókönyv Arnie ‘85-ös Kommandójától, hogy éjszaka van, és már fejletebb effektek állnak rendelkezésre a robbantásokhoz. Najó: a viktim csaj, most nem a főhős lánya, de az érzelmi szál azért itt is a levegőben van. A katarzis tényleg ilyen egyszerű. A bunyókért viszont jár a piros pont. Nem vagyok akciómozi fanatikus, viszont itt megjegyezném, hogy ami a szemem elé kerül mostanában, abban az emberek repülnek. Őszintén, a tököm tele van a verekedés közben repülgető emberektől. Ezzel gondolom nem csak én vagyok így, és nem állna jól egyik 150 kilós izomtoronynak sem, ezért az expendable arcok nem repülnek, inkább elemi erővel verik egymást péppé, a nyolcvanas évek homoerotikus akciófilmek stílusát felelevenítve. Az ökölbunyóval megint csak beletalált az ezermester. Vevők lesznek rá.

Finálé

Oldásnak még van egy jelenetünk, amiben a keményfiúk Stallone műhelykocsmájában rambókésekkel dartszoznak és pajtáskodnak. A jók, Amerika győzött, a bitang pénzéhes zsarnok vesztett. Ez kell nektek.

Stallone dirigál

Emésztezek

Töredelmesen bevallom: Stallonét valamennyire kedvelem. A tény, hogy legtöbb filmjét ő írja, rendezi és főszererpli tiszteletet érdemel, már csak azért is, mert ilyen izompacsírtáktól az ezermesterséget nem szoktuk elvárni. (Hogy az ezermestert mi különbözteti meg a polihisztortól, az már más kérdés…) Egy-két pillanatban mintha éreztem volna, azt a zsánernek szóló rajongást és iróniát, amivel Robert Rodriguez szőtte Terrorbolygóját, amitől a műfajtól idegenek is élvezhetik a filmet, de a kibontakozó érzést mindig kiütötte egy következő, halálkomolynak tűnő jelenet. A túl sok leszakadó testrész, és a forgatókönyv bugyutasága nem, csak Stallone ezermester neve a szaknévsorban fogja beírni a mozit az akciófilmek topjai közé. Popcorn mozi, a csajod nélkül.

Csóványos bringatúra

Csak a hét elején esett le, hogy a a mostani lesz augusztus és egyben a nyár utolsó hétvégéje, ezért a különböző alternatívákat leseperve az asztalról a tavaly szeptember eleji bringatúránkhoz hasonlóan most is a Csóványos megmászásáról szólt a vasárnapunk. Az útvonalat a következőképpen beszéltük meg: Verőce-Magyarkút-Nógrád-Diósjenő-Csóványos-Nagy-Hideg-hegy-Kisinóc-Törkömező-Zebegény. Számításom szerint fél 10-es indulással délután 4-re le is tudhatjuk az 50 km-t.

Verőce-Diósjenő

Öten indultunk volna, de csak hárman tudtunk felkelni. Verőcéig vonattal mentünk, a helyi CBA-ban feltankultunk a szokásos csokikból és elindultunk Magyarkút felé. Az erdőbe érve csalódottan vettük tudomásul, hogy bizony sár van. Tapadós, fekete homokos malter, ami aljas módon két méteren leblokkolja a kereket, és hogy még véletlenül se úszuk meg váll és bicepsz gyúrás nélkül ha felkapjuk a bringát, több kiló pluszt tapaszt a vázra. Pár kilométer után Szöszke sokadszorra panaszolta, hogy a pedálja szarul old, és ez nem fog menni. Ideges volt, nagyon várta a hétvégét, utoljára a 66 km-es túránkon tekert erdőben. Mikor már másodszorra taknyolt majdnem a sárban, leszállt megfogta gondosan felkészített Trekjét és bevágta vagy öt méterre a fák közé. Mondta, hogy sajnálja de így nem tud jönni. Amíg mi a mélymagyar faluban csokit vásároltunk próbálta állítgatni, de nem sikerült, ezért visszafordul. Sajnáltuk mi is, kezeltünk és Szöszke nélkül nyomtuk tovább. Nógrádig egyszer benéztünk egy jelzést és megszenvedtünk a sár mellett a direkt bringások ellen a turistautakra mutálódott szederbokrok ágaival, így a tervezetthez képest később értünk be Nógrádra. Sokat a faluból nem láttunk, eltekertünk a vár alá és egy sáreltávolítással megspékelt kávézást tartottunk. Felhívtuk Szöszkét, annyit mondott csak, felpattan a crossmotorjára (nem tudom milyen, de félelmetesen nagy és profi) és megy egy kört mert felrobban, vagy szétvágja a karbon kerót a Stihllel. (szintén félelemetesen nagy és profi cucc). Az előzőt javasoltuk neki. Szolidarítva Szösszel summáztuk, hogy ez egy szar erdő volt, szar talajjal, szar, vékony fákkal és semmi látványos nem volt benne, ezért nem jövünk erre többet. Nyomtunk egy csokit és megindultunk aszfalton Diósjenő felé. A pár kilométeresen úton iszonyatos szembeszél volt, emelkedett, és párhuzamosan az úttal a Börzsöny keleti vonulata is rendesen paráztatott látványával.

Diósjenő-Ételhordó út

Diósjenőn nem szaroztunk, követtük a sárgát. A faluban finoman emelkedő aszfalt az erdőbe érve erős, de többnyire tekerhető turistaúttá változott. Nem jártunk még errefelé soha, nem tudtuk milyen talajra és meredekségre számíthatunk. Hát megkaptuk. Pörgetni kellett, és nagyon odafigyelve technikázni a kövek, vízmosások és gyökerek között, ami 5-7 km/h-val a test minden porcikáját fájdalmasan átmozgatja. Próbáltam nem leszállni, végig is tekertem egy igen meredek szakaszt, de mikor megálltam a légszomj miatt erős köhögési roham és hányinger tört rám, kis hijján ki is dobtam a taccsot, de aztán mégsem. Nyomtunk egy banánt, mielőtt ráfordultunk a szakasz utolsó száz méterére, ami annyira meredek volt, hogy fel sem szálltunk, inkább csak feltoltuk rajta a kerót. A Kő-szirt alatti parkolóba érve a remek panorámán kívűl egy veszekedő Meridás bringáspár, valamint egy német lakóautó fogadott. Tudnak élni. Nyomtunk pár képet telefonnal, majd a szerpentines aszfalton rossz felé fordulva megeresztettük, és csak akkor álltunk meg, amikor már feltűnően sok szintet vesztettünk. Visszaszenvedtük magunkat a parkolóhoz majd a már helyes irányba gurulva folytattuk a túrát a zöld jelzésen.

Kilátás Diósjenőre a Naszállyal a háttérben

Csúcstámadás

A térképen Ételhordó útnak nevezett zöld eleje nem bringabarát, dinnye méretű gömbölyű köveket mosott ki rá az eső, még gyalog is nehezen járható. Sok megszakítással ugyan, de végül feltekertünk, majd egy hosszabb etap kitekerésre után a Hárombatár nyeregre érve megálltunk és nyomtunk még egy csokit. Az ezt követő kis vízszinten megbeszéltük, hogy az Eperjó ízét még visszabüffögve is lehet élvezni. Ebben a magasságban már kevesebb kővel találkoztunk, javarészt sötétbarna, kemény talajon haladtunk. Okosan rájöttünk, hogy itt azért nincs annyi vízmosás, mert már nincs annyi hegy fölöttünk ahonnan lefolyhatna… Szintén egy vért izzasztó szakasz után a Nyír-réti kastélyromnál álltunk meg körbenézni. Az elhelyezett emlékfa szerint a házat 1945-ben felgyújtották, majd ‘52-ben végleg megsemmisítették. A vastag faragott kőből épült falmaradványok szépen kirajzolták a kúria elrendezését, de a benőtt növényzett miatt, a tábla nélkül teljesen észrevehetettlen már a rom. (A google nem ad értékelhető találatot a helyről.) Az erdő itt már főleg bükkből áll, kellemesen vegyítve fekete-, vörös- és lucfenyőkkel. Boldogan konstatáltuk, hogy már csak egy-két kilométer lehet a csúcsig, jobbra-balra tekintve ugyanis már csak a kék eget láttuk. A kastélyromtól erős, hosszú emelkedő vezetett fel a csúcsig. Robi mászásába betett egy kő felfelé, ezért egy lábérintéssel, de végigtekerte a romtól indukó szakaszt, én a hátsó telónak köszönhetően megállás nélkül fel tudtam nyomni magam a toronyig, ez eddig még nem sikerült, meg is lepődtem magamon. Azon járt az agyam, hogy tulajdonképpen legalább annyira szeretek taktikázni a meredekeken felfelé, mint lefelé, szememmel folyamatosan keresve a legomptimálisabb nyomot egy-egy tereptárgy között, karjaimmal testem súlyát ráhúzva a kormányra, gondos ütemű légzéssel. A toronyhoz érve leszálltam a keróról és járkáltam egyet fel-alá, a vádlijaimat betontuskóknak éreztem – főleg azért, mert a sok meredeken való tolásnál és cipelésnél a lábbujjaim érintették csak a földet, a talpam nem.

Csóványos

Sokan voltak fent, jó hangulat vette körbe a gusztustalan betontornyot, mindenki evett-ivott, a mindenhonnan érkező emberek beszélgettek egymással és mindenki jóízűen falatozott. A kilátó oldalán a tavaly még D-209 áruló stb. tageket mára már árpádsávos graffitik takarják. Ha így haladunk, jövőre már itt is egy pogánytemplom áll majd, táblával, mely rovásírással is jelöli, hogy a csodaszarvast Hunor és Magor itt látta. Azért járunk a természetbe, hogy ezt a sok szarszágot lent hagyjuk. Nem tudom elképzelni milyen ember lehet az, aki festéket cipel magával és telifújja gyerekes gondolataival a százéves bükkfák törzsét útban idefelé. Ez kiakasztott. Az egyetlen dolog, ami rendesen be is árnyékolta a csúcsra érés örömét a kb. 13 fokhoz társuló orkán erősségű szél volt. Annyira vizesek voltunk, hogy a megfázástól félve a kilátót már nem vállaltuk be, így nem is készült panoráma fotó. (tavalyi itt)

Csóványos-Kisinóc

Az egyik turista polárját megirigyelve bukóban, a hosszú ujjú mezt magunkra kapva benyomtuk a szendókat, a maradék banánt és a kötelező csokikat, és húsz perc múlva már melegítettük a tárcsákat a sziklákon a kék-piroson Nagy-Hideg-hegy felé. A Haramia-lyuknál nyomtunk pár képet, és egy-két veszélyes szakaszt magunk mögött hagyva a turistaházhoz tartó szerpentinen felfelé ráálltunk a kék négyzetre, majd arról a börzsönyi kék legfélelelmetesebb szakaszára a Barna Ferire. Utoljára tizenévesen tekertem itt felfelé. Olyan rossz élményt hagyott bennem, hogy azóta sem mertem erre jönni, és most hogy láttam a tavaszi eső mit tett vele, nem is fogok. Szerencsére most lefelé mentünk. A kövek és vízmosások miatt fárasztó, technikás volt, de mégis, végre lefelé mentünk. A kövek egyszer-egyszer ki is rántották a kezemből a kormányt, de még mielőtt leért volna az elsőm sikerült megragadnom és nem estem. A Barna Feri kb. 6 km hosszú nyílegyenes, meredek vágás az erdőben, felfelé csak az acélizmúak vállalják be. Robi esett egy furcsát, hátranézve csak azt láttam bringa nélkül fut. A keró a vízesárokban maradt, őt meg a lendület a kormányon átlépve pár méteres futásra kényszerítette.

Kilátás a Haramia-lyuknál nyugat felé, a háttérben Szlovákiával

Kisinóc-Zebegény

A kormány szorításától fájjó ujjakkal gurultunk be a Kisinóci turistaház teraszára, és rögtön rendeltünk egy-egy sört. Nézegettük a GPS-t, nyomtunk csokit (!) és eljátszottunk a gondolattal, hogy Kóspallagról még áttekerünk a piroson Márianosztrára és csak onnan vesszük az irányt Zebibe. Végül maradt az eredeti útvonal. A falun áttérve felkanyarodtunk a kékre, és egy kellemes fel-le után megérkeztünk a Törökmező alatti patakvölgyhöz. Innen már csak 5 km az út. Sajnos a fakitermelés miatt ez a szakasz jelenleg járhatlan, a turistaút teljesen tönkre lett téve az elmúlt hónapokban. Sár, iszap, hatalmas keréknyomok, melyekben ha már az azokat hagyó sem tud menni, csinál mellette egy másikat, majd még egyet, és egyet… Ezt keserűen vettem tudomásul, hiszen ez a vidék már hozzánk nőtt, szinte mindegyik tekerésünknek része. Megküzdve a fekete sárral a Pap-réteken keresztül hazaérkeztünk, és lehuppantunk a kertben Butch és Balambér mellé elkapni a nap, vagyis a nyár utolsó sugarait. A tervezetthez képest egy órával tovább tartott az út, de hát söröztünk is egy jót közben.

Verdikt:
Táv: 52.7 km óra /49.7 GPS
Szint felfelé: 1404 m
Max sebesség: 54.2 km/h
Max meredekség: 19.3%
Robi kétszer elcsúszott
Sár, sár, sár

Pilis kör: Dobogókő-Prédikálószék-Visegrád

Régóta terveztük, hogy a hétvégi börzsönyi bringatúrák közé beszúrunk egy pilisit is. Nem halogattuk tovább, a múlt hétvégén meg is ejtettük az első mountain bike-os Pilis-túránkat.

Az útvonalat már régebben megrajzoltuk, nem is változtattunk rajta, a tervezetthez képest viszont 8 km-rel több lett a vége a tekerésnek. Mivel mindannyian Zebegényben voltunk, a személyszállító kiskomppal vitettük át magunkat a szemben lévő Pilismarótra. Laza kávézás és a kötelező szúnyog-antianyag felvitel után a zöld jelzésen elindultunk a Szakó-hegy felé. Habár a szintrajz a fejemben volt és a szintvonalakat is láttuk a térképen, azt nem gondoltuk, hogy ennyire meredek úton kell haladnunk. A túra folyamán később tudatosult is: ez a Pilis, ha az ember nem aszfalton nyomja, hanem turistaúton, akkor az igen meredek felfelé is, lefelé is, kevés átmenettel. Időben hosszúnak tűnő, valójában, viszont rövid, de izzasztó felfelé után érkeztünk meg a Szakó-hegyre, ahonnan a fák közül már kivillant a sár színű Duna és a felette magasodó Szent-Mihály hegy. A hegyről gyorsan legurultunk, majd a Szakó-nyerget elhagyva helyenként tekerhetetlen szakaszokon vállon cipelve a bringát érkeztünk meg a Rezső-kilátóhoz, ahonnan pár perc alatt továbbgurultunk Dobogókőre.

A rituálészerű sör és csoki evés-ivás után a kék jelzésen folytattuk az utat, majd az első elágazásnál balra fordultunk a piros háromszögre, ami a sok felfelé után technikás downhillel egyenlített az addigi fel-le arányunkon. A jelzés a Király-patakot keresztezve, egy aszfaltútra merőleges fut be, ahol csak kisebb keresgélés után találtuk meg a folytatását. De milyen folytatást. A következő egy kilométer lehetett a legkeményebb – egész pontosan egy kilométer alatt 144 méter szintet mentünk, meredek, keskeny, öklömnyi kövekkel dúsított turistaúton. A két piros jelzés találkozása után már csak pár kilóméter távolságra voltunk a céltól és többnyire a Keserűs-hegy nyergén tekertünk jobb oldalunkon a kibontakozó kilátással és a félelemetes szakadékkal. Itt kényelmes, részben kétnyomtávú murvázott úton lehetett haladni, az út csak a cél előtt pár száz méterrel emelkedett egy hirtelent.

A Dunakanyar Prédiálószékről a háttérben a Csoványossal

Legalább egy órát üldögéltünk, csokiztunk és fényképezgettük, a turisták meg egymás után érkeztek minden irányból. Szinte nem volt olyan öt perc, hogy ne jelent volna meg egy új csoport vagy pár. A látvánnyal nem lehetett betelni, pár percenként újra és újra felpattantunk, hogy lefényképezzük a szemben lévő Szent-Mihály-hegyet körbeölelő Dunát. Latolgattuk merre induljunk vissza, de maradtunk az eredeti tervnél: visszagurulunk a piros háromszögön, majd a piros +-on folytatjuk Pilisszentlászló felé. Az út rendben is volt, pikk-pakk legurultunk a faluba, csupán egy kisebb emelkedő nehezítette a szakaszt. A falun áthúzva Visegrádot céloztuk be a Szent-László völgyben húzódó piros jelzésen. Az út eleje hihetetlen klassz lejtő volt, majd egyre beljebb érve az erdőbe a háztömbnyi sziklák és a tavaszi esőzések okozta földcsúszamlások miatt egyre többet kellett vállra kapni a kerót és sziklákon ugrálva kerülgetni a kidőlt fákat. Még nem jártunk ezen a helyen és döbbenve néztük a tisztán sziklamederben csordogáló patak fölé magasodó borostyánnal és páfrányokkal tarkított sziklafalat a turistaút mentén – amibe több helyen beleharapott a hatalmas vízfolyammal birkozó patak nem is olyan régen. Az erdőből kiérve meglepetten vettük tudomásul, hogy még nyár van és erősen süt nap. A fák között legalább tíz fokkal lehetett hűvösebb, ami addig fel sem tűnt. A visegrádi kompra egy fél órát vártunk, majd a kompon vett lendülettel Nagymarosról gyorsan haza is tekertünk.
A Visegrádot Pilisszentlászlóval összekötő piros jelzés melegen ajánlott mindenkinek. A kocsikat le lehet parkolni az aszfaltút végén és akár pár száz méter séta után már gyönyörű látványban lehet részünk az erdőben.

Pár telefonos kép a túráról: (nem volt kedvünk elővenni a táskából a fényképezőgépet)

Verdikt:
51 km
1058 m szint felfelé
2 komp

Kalandozás a Káli-medencében

A tavalyi évhez hasonlóan idén is próbáltuk összekötni a nyári balatonozást egy kis bringázással, és ahogy tavaly sem, most sem sikerült rendesen befejezni a kitervelt távot. Pálkövéről indulva Kővágóörs-Monoszló-Balatonhenye érintésével szemeltük ki Kapcsolot fordulónak, ahonnan Szentbékálla felé a sárga jelzésen található kilátók felé tekertünk volna vissza a Balaton partjára. A Börzsöny után mindig felüdülés a Balaton-felvidéken bringázgatni. A környék vegetációja nagyban különbözik a megszokottól. A cserjékkel és tűlevelűekkel szegélyezett sziklás ösvények a látványa a napsütésben rendes adag endorfint képes termelni.

Habár térképpel és Maps-szes okostelefonokkal indultunk el, Kővágóörs után többször is sikerült eltévednünk. A turistajelzések valahol frissek, máshol viszont épphogy láthatóak, vagy egyszerűen hiányoznak azokon a helyeken, ahol a térkép adatgyűjtése óta már több erdei út létezik. A legmeglepőbb út közben a villanypásztorral lezárt és “Veszélyes állatok” táblával jelzett kék jelzés szakasza volt, olyan turistaúthoz még nem volt szerencsénk, aminek egy része feszültséggel határolt magánterületen vezetett volna keresztül. Meg is kavarodtunk egy kicsit és csak akkor vettük észre, hogy rossz irányba kanyarodtunk, amikor egy tanyáról kutyák kezdtek el kergetni minket.

Monoszlóról Balatonhenye felé szintén sikerült benéznünk egy jelzést, majd a kis falut és a közelében található 300 éves tölgyet elhagyva ismét elkavarodtunk, ezúttal komolyabban, azóta sem találjuk az utat. Rövid bringacipelés és vizesárakban való gurulás után a Kapolcs fölötti kukoricásban találtuk magunkat, ahol az esti grillezésre tekintettel kölcsönkértünk vagy kilenc csövet. A faluba érve betértünk az első kocsmába és pár perc leforgása alatt vércukrunkat a normális szintre emeltük a szokásos retrócsokikkal és egy hideg sörrel. A távolsági járatot leszámítva mozgást nem észleltünk a faluban, ezért a két sárga jelzés közül a szintvonalakkal kevésbbé tagoltan, kissé beállt combokkal neki is iramodtunk a visszaútnak.

Találkoztunk egy-két meredekebb szakasszal, és a Kis-kút nevet viselő forrásnál harmadszorra is sikerült eltévednünk. A sárgán felfelé haladva nagyjából elértük a hegy platóját, amin végigtekerve jutottunk volna el az első kilátóig, de egy újabb jelöletlen elágazáshoz érve Robi eldefektelt. Mire kicseréltük az egyetlen nálunk lévő belsőt vettük csak észre, hogy az én elsőm is lapos. Balatonhenye volt légvonalban a legközelebb, így folt és ragasztó hiányában nem volt más lehetőség, mint megszakítva az utat a falu felé indultunk átvágva az erdőt. Nagyon nem volt kedvem tolni, ezért az az ötletem támadt, hogy tömjük ki fűvel a külsőt, azzal lehet valamennyire haladni. Röhögve telitömködtük az első kereket fűcsomókkal, de mikor elkészültünk vele döbbentünk csak nagyot: a hátsó is tök lapos. Tripla defekt, rajzfilm szenárió. Ezzel már nem volt kedvünk szöszölni, lesz, ami lesz alapon pattantam nyeregbe Balatonhenyét becélozva. Nehezített tekeréssel értünk vissza Balatonhenyére, próbáltunk foltot és ragasztót kérni, de úgy tűnt ilyesmi csak a szomszéd faluban van, annak is a másik felén. Úgy döntöttünk én letáborozok a falu egyetlen kocsmájában, Robi pedig hazateker és autóval visszajön értem.

A helyiek kedves emberek voltak, tanácsolták, hogy ragasszuk meg a belsőt szigetelőszalaggal, vagy egyszerűen eresszem teli vízzel, azzal elmegy. Kérdezgettek honnan jöttem, ott milyen, viszonzásképpen megtudtam, hogy Henyén összesen 130-an laknak, és hogy nyaralók sem nagyon vannak arrafelé. A jöttmenteket, turistákat csak “pestiek”-ként említették mondataikban. Körbenézve a kocsma-bolt kombó környékén csak 40 fölöttieket láttam. Próbáltam megtudni, hogy miért van zárva a nagyobbik templom, azt felelték már csak 4-5 református van, azoknak csak néha miséznek, és felhívták a figyelmem, hogy katolikusok is szarban vannak, mert ode sem jár senki. A zsákfalu romantikus hanyagsága és a turistatérképen a neve alatt titkozatosan megbújó “Kütyü” szó mélyen elraktárzódtak a kedves emlékeim közé, ezért erre biztos tekerünk még egyet.

Verdikt:
46km /34 km
3 defekt
9 cső kukorica

Balaton Retró – képek

Egy tipikus balatoni strandolós nap képekben. Galéria a hajtás után.